a lányon
– aki egy dérmintás, ezüstbundájú farkast
sétáltat a fagyos utcán –
hosszú vászonkabát van.
kézfejére húzott pulóverujja
eltakarja sebes bőrét,
ami repedezetté száradt az örökös kézmosástól.
mégsem öreg az érintése,
kölyökkeze fogja a pórázt.
száraz, dombornyomott tűz a bőre.
egyenes tartásában titok van:
fájdalom.
amit a komisz, becsípett
szemeiben is látsz,
amikor hányás közben a hideg verítéktől
cseppes homlokát fogod,
és félresimítod rövidre vágott,
selymes, szögegyenes tincseit.
hétköznap legtöbbször alig eszik,
és alig várja a hétvégét,
amikor beleőrülhet a mértéktelenségbe.
a kabát
a vibráló feszültséget is el tudja takarni.
az ünnepi vásár meleg illatai felé sétál,
nézelődik és
a tömegből
néhányan elismerő pillantásokkal nyugtázzák
magas, karcsú alakját.
egy fának támaszkodva forralt bort iszik.
a farkas vár.
odébb
a betlehemi élőképből hiányoznak a bárányok,
köröskörül viszont
mindenütt hemzsegnek a birkák.
Év: 2009
az öregasszony bejött a szobámba, és leborított a földre egy közel térdigérő halom papírt. nagyjából negyedlap-méretű fecnik. kézzel írt sorok vannak rajtuk, azokat olvasom délután óta. örvénylik a fejem. nem hajlandó elárulni, hogy honnan szerezte őket, nem mond semmit. csak leült a sarokba, és kenegeti magát az olajjal.
az Olaj a ház egyik régi konyhakredencének fiókjában jelenik meg. vagyis tartózkodik. mindig ugyanakkora mennyiség. nagyjából gyermektenyérnyi. ha az ember nem nyúl hozzá: nem szaporodik. ha kitörölgeted: akkor újraképződik. az öregasszony szerint Testépítő Szent Johanna karotinos napolajának revelációja, ami a téli napforduló felé közeledve visszaidézi a nyár ifjonti hevének erejét.
mióta van ez az olaj, ő titokban, és gondterhes mosolytalansággal árulgatja a környék öregeinek. kifigyeltem. mindenkit nyomatékosan kér, hogy a ház környékén hagyja abba a könyökmankókon gólyalábazást. nem akar nagy felhajtást. megértem.
mindeközben tegnap este a várakozás (advent) jegyében a szomszéd a fagyott, olajos sólé morzsalékából szárnyas hóangyalt formált a háza udvarára. némi kétkomponensű epoximűgyanta hozzáadására mondjuk szükség volt, hogy egyben maradjon. ennek mellékhatásaként a ragasztókeverésre használt forgácslapok egyikén most megtekinthető egy csipegető pózban rögzült városi galamb. szívünk a legmélyéig eltöltekezett szeretettel a látványtól.
látom, ahogyan az öregasszonyt leszállítják a vonatról.
látom az arcukon a büntetés szándékát, a szándékot, hogy megtanítsák neki a rendet, és hogy erőszakkal kényelmetlen helyzetbe hozzák, hogy megszakítsák eltervezett útját.
egyetlen bökkenő van.
az öregasszony minden reggel így indul neki, és egyetlen terve van csak: követni a véletleneket. ő éppen ide indult, erre a vasútállomásra, ahová leszállították. bármelyik városé legyen is az. emberek mindenhol akadnak. legfeljebb egy-két óra járás. dolga pedig ott van, ahová veti a sors.
én szép lassan elsiklom a vonaton, ki a képből, távolodva a várostól, amire épp most sújt le a vakvégzet. ami marad, az az öregasszony, és az emberek. a tereken, meg az ismeretlen utcákon. na és persze ez az erő, amivel az öregasszony — egyetlen szóval, egyetlen pillantással — kétkedést és zavarodottságot szül bárkiben, aki nem elég szilárd.
kétkedést és zavarodottságot szül, változást szít, mozgást indít.
végrehajtja a törvényt.
séta vissza a hídon.
a folyó mint egy fekete selyem köntös,
ami egy holttestet takar.
aranyfényben csillogó gyöngysorok szanaszét.
semmilyen zene nem elég hangos,
az sem ami már fáj,
semmilyen szél nem elég csípős,
hogy elnyomja ennek a végtelen
üres éjnek a szerteszét szakító
tágasságát.
érintsd össze a mutató- és a hüvelykujjaidat.
legyen tökéletes az érintés.
erre nincsenek szabályok. nem lehet kérdezni,
ne másnak legyen tökéletes, hanem neked.
legyen tökéletes az érintés.
mozdítsd el az ujjad kicsit odébb, ha ott kényelmesebb,
változtasd a kört amit alkotsz
ellipszissé, vagy mandulavágásúvá,
vagy ne is érintsék egymást az ujjaid,
vagy csinálj teljesen mást,
csak értsd a szabályodat.
csinálj mást.
visszhangokba ébredek.
felkelve először körbejárom a szobát, mintha bizonyítékokat keresnék
arra, amit amúgyis tudok, ami a hidegségén is érződik: a lakás üres.
térdmagasságig gomolyog benne a szomorúság. örvénylik, ahogy mozdulok.
felkeveredik a lépteimtől, és végül lassan, kénytelenül belélegzem.
lesietek a keskeny falépcsőkön. megnyikordulnak.
közben a korlát fényesre kopott részeivel játszik a kezem.
az alagsori nagyteremben két ember táncol.
az egyik,
tekintetével a termen kívül,
lágyan elemelkedve és visszaérkezve, hatásoktól megkeveredve,
mint az ablakon kívül az avar.
ismeretlen érzések szövedékének változó képét rajzolgatja az ösztöne.
a másik láthatatlan.
mozgása gördülő, kúszva mozdulatlanságokba zökkenő.
tenyerével alátámasztva az érkező meztelen talpat:
a látható táncos minden lépését követi.
találkozásuk forró pillanat,
semmiség a köztes időt kitöltő végtelen nemtalálkozásban.
nincsen botlás. nincsen zaj. a porszemek
egyesével siklanak ki a lágyan
érintkező felületek közül.
a nő kifelé lépked a sötétbe. háta mögött a vasútállomás sokszögekbe forgácsolódó fényei. stencilszerű sziluett: a kabát alja hullámos vonal. mint a haja. a szoknyája rövidebb a kabátánál, harisnyás combjaira ér a sála. szertelen. látszik a lehellete a hidegben. szétfoszlik, belemosódik a ködbe. bal kezében cigaretta, néha a szájához emeli, de ugyanolyan a lehellete. szétfoszlik, belemosódik a ködbe. csíp a hideg. a Hold egy sápadt, maszatos folt. kavics. csend van. nem jön vonat. nem vár más. nem fog történni semmi. csend van. nem akarok közelebb menni, nem érdekel az arca. nem fog történni semmi, később sem, bármikor, ugyanennyire: nem.
ahogy profilba fordul, látom a hajába fogott tollakat.
az erdőben minden lépés egyforma hosszú. minden irány ugyanannyira észak mint dél, az égbolt egyenletesen hamuszürke. a ködben a visszhangok közeliek, a madarak cserregése hirtelen, a szarvasok lépte kíváncsi, lomha. az avarban a lépéseim zaja, néha csak ennyi marad. nincsen távol. nem létezik. sem látványban, sem hangban. megyek, laposokon nézelődve, hegyoldalakon lesietve, rétszéleken kódorogva, míg ki nem vetnek maguk közül a fák egy helyen, ami számomra ismeretlen összefüggésben áll a hellyel ahol közéjük léptem. esteledik. sáros a cipőm, koszos a kezem, moha ragadt a körmeimbe.
olyan, mint hajózni. egy dimenzió hiányzik. az irány dimenziója, és ez megbolondítja az időt.
t’ Davy Jones’ locker with it.
fenyvesben ébredő fénykoszorú,
sugaram,
most légy szomorú,
létem odavan.
kínomat fesd fel az égre:
felfeslett az idő szövedéke.
néztem az öregasszonyt, ahogy táncol a költővel. esteledett, a zene alig szólt, szinte csak képzeltük a nyugatbalkáni kesergőt. a körfolyosón ültünk, a lábam a korlátnak téve, és a belső udvar szemközti oldán a kivert üvegű ablakokban fel-feltűnt a két táncoló alak. az öregasszony lényegében magával a tánccal táncolt, a költő pedig csak a jelenet kedvéért. aztán valaki spagettit tálalt a barnássárga falú folyosón, barnássárga fények között, a mindenhonnan előkódorgó barnásszürke ruhás alakoknak. vacsoraidő. a körfolyosón ültünk, titkokon gondolkoztam, az öregasszonyon, akinek — valami szinte képtelen módon — felerészben tulajdonjoga lett a feltört szint egyik lakásában. az egyik szomszéd házban lakó haragosunk suttogta el nekem elkeseredetten valamelyik nap. az öregasszony ezek szerin valójában titkos őrangyalunk, de nem beszél róla, és így minden marad a régiben. szerencsére. és ezáltal mindegyikünket megment egy kicsit. kivéve persze a költőt. őt nem lehet megmenteni, neki az egész élete olyan, mintha a ceruzával írást azzal helyettesítenéd, hogy egy ceruzavonal-vékonyságú csík kivételével végtelen szélességben radíroznál ki mindent. ha az ember más kárán tanulhat, ő maga a tökéletesség kulcsa. iszik, élénkítőkkel és altatókkal tartja fenn az álmatlanság és a félálom ritmusát. iratokat hamisít és mintegy mellékesen, ahogy jár-kel a világban, tudatmódosító szerek kerülnek hozzá és tőle másokhoz. selyem. bejárja a helyeket ahová értelmetlen merészkedni, és visszatér — bár sebesülten — de kezében az írásokkal, amikről addigra már nem tudja mit jelentenek.
