fáradtan értem haza. a barátnőm az ágyon kuporgott, szomorú, kisírt szemekkel. nem szólt semmit. hiába kérdeztem. óvatosan kezdtem vígasztalni, kérdezgettem, de ő csak pityergett.
körülnéztem a lakásban, keresve, hogy mi lehet a gond.
törött dolgokat kerestem, tárgyakat, aztán rájöttem, hogy a kutyánk nincs sehol. rákérdeztem, hogy ez-e a baj, de továbbra sem válaszolt.
gyorsan kaptam magam, a vállához értem, megkeressük, mondtam. ne aggódj, meglesz, induljunk gyorsan.
elkapta a karjait, egymásba fonta őket. és aztán így, és némán jött velem, ahogy nekiindultam a ház mögötti erdős résznek a patak felé. botladoztak a lábai a gyengeségtől.
a megszokott kóborlós ösvényeket követtem. a patakmedernél féltérdre esett egy nagyobb ágban, de jött tovább. egyszer csak valamit észrevettem a csörgedező víz egyik kanyarulatának külső ívénél.
a puha homok frissen volt megmozgatva, egy kis halom emelkedett ki a síma felszínből.
ránéztem. láttam a szemeiben, hogy ő csinálta.
azt is láttam, hogy végig azt akarta, magamtól találjak ide.
tudtam, hogy megbolondult.
tudtam, hogy ha sokáig mellette maradok, egyszer engem is képes lesz ide temetni. azt akarta, hogy tudjam, hogy félnem kell tőle.
némán álltam csak. nem volt erőm elmenekülni.
Év: 2006
van úgy, hogy azok, akikről azt hiszed, hogy hűségesek hozzád, egyszerűen éppen csak lusták hogy becsapjanak.
Zoe-Jane él. beszéltem vele ma reggel a Dunaparton.
mikor meghalt, — vagyis akkor, azon a napon — olyan délután volt, amikor az ember hamarabb eljöhet a munkahelyéről, de addigra annyit dolgozott, hogy az úgy is bőven sok. nem volt még igazán az ingázó, hazafelé-tartó tömeg az utcán. a gyalogátkelőnél is csak alig néhányan álltak vele együtt.
a lámpa pirosra váltott az autóknak,
és egy pillanat múlva zöldre a gyalogosoknak.
balról lassan megállt a kocsisor. jobbról nem volt senki. aztán a bal oldali sor végéhez érkező négykerékmeghajtású úgy döntött, hogy kielőzi a sort, és nem törődik semmivel.
Zoe végignézte a jelenetet, és elindult.
a sofőr szemébe szúrta a pillantását, fejét rendellenesen oldalra fordítva követte a vezető tekintetét, és lépkedett előre. az arckifejezése lágy volt, békés és anyáskodó, mint egy tanárnak.
megtanítja ezt nekik, gondolta. aztán — hála a precíz figyelmességnek — pontosan, és éppen a megfelelő pillanatban eléjük lépett. (micsoda önbíráskodás.)
a magas lökhárító a bordái alatt találta el, és a levegőbe repítette. hanyatt zuhant vissza. mintha lassított felvételt látna: a teste ívbe hajlott, a válla ért le először, a lapockáinak a csúcsa, aztán végig a háta, és közben a feje. hallotta a csattanást.
nem lett volna baj: meghalt — de újraélesztették.
és a máját, ami leszakadt az ütközés pillanatában, visszavarrták. igaz, ezzel eléggé sietni kellett, így van most egy nagy vágás keresztbe a hasán.
a baj azzal volt, hogy amikor jobban lett — úgy tíz nap után — megkérdezték a baleset körülményeiről.
ő pedig jobbnak látta nem hazudni. így töltött fél évet pszichoterápián. azt mondta tudniillik a rendőröknek, ami igaz is volt, hogy nem féltette magát, és meg akarta tanítani azoknak a nagyképű srácoknak azt, amit senki máshogy meg nem tanított volna nekik, hogy ez a dolog nem csak büntetendő, de helytelen is. való igaz.
ma reggel ahogy jött felém a gáton (egy nagyon egyszerű vonalú sötétszürke nadrágkosztümben), csak egy savanykás mosoly volt az arcán. a Duna túloldalán a hegyek színe nem sokkal (csak némi zölddel) különbözött a felhőkétől, amik mindenhol az égen voltak. nem sokat szóltunk egymáshoz. nagyon örült a hűvösnek, hosszúnadrágos kedve volt, és kellett, hogy csak a bokájánál és a nyakánál érinthesse a levegő. egy ideig lépkedtünk így egymás mellett, aztán az idősek otthonánál egy sóhajtással elkanyarodott. hallottam a lépteit a kátyúkba szórt kavicsokon.
fura volt, hogy azelőtt egy olyan három órával — hosszú ideje először, újra — egymás mellett ébredtünk.
